Családunk két részre oszlott, ami a sárgadinnye szeretetét illeti. Néhány évvel ezelőttig én azt a tábort erősítettem, amelyik nem szereti. Mindössze apu és Imi lelkesedett érte. Szagolgatták a vásárlásnál, hogy kellemes illata van-e és általában sikerült nagyon finomat venniük. Aztán ahogy a sütőtököt megszerettem, úgy a sárgadinnyét is. Valahogy a kettőt az én agyam egyként kezelte. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a görögdinnyét még mindig jobban kedvelem, szívesebben eszem.
Néhány hete elárasztották az internetet a sárgadinnye lekvár receptek. Olvastam vaníliásat, vodkásat, csokisat, és még ki tudja hány félét. Mindegyik annyira gyönyörűen nézett ki a fotón, telt, narancssárga színűek voltak és szinte éreztem a friss dinnye édes illatát. Kriszti kolléganőm talált magának egy vaníliás sárgadinnye lekvár receptet, ami a gyümölcs és a cukor mellé még vanília kivonatot írt, így elhatározta, hogy ő azt csinálja meg. Én pedig úgy gondoltam, hogy próbaként éppen elég lesz egy "sima" lekvárt készítenem mindenféle hozzáadott ízesítő nélkül.
El is jött a megfelelő hétvége, mindketten kinéztük az egyik hipermarket akcióját és nagyon olcsón jutottunk a dinnyéhez. Az én részemről anyuék mentek bevásárolni, kértem, hogy hozzanak nekem 5 darabot. A választást apukámra bíztam, hiszen az ő orra - mint említettem - szinte tévedhetetlen ezzel a gyümölccsel kapcsolatban. Így is lett. Szép nagy, mézédes sárgadinnyéket hoztak.
Imi is nagyon lelkes volt, hiszen az egyik kedvenc gyümölcséből készültem lekvárt főzni. Vállalta, hogy előkészíti: megpucolja, magtalanítja, feldarabolja nekem, akár mind az ötöt. Végül úgy egyeztünk meg, hogy hármat dolgoz fel, mert ki tudja... Már akkor is dolgozott bennem a "női megérzés", amit a pasik mindig kinevetnek, mondván, hogy nem létezik olyan.
Szóval a lekvárfőző fazekam félig lett kockára vágott dinnyével, kb. 3 kilónyi került bele. Nagyon-nagyon kevés cukrot adtam hozzá, hiszen éppen elég édes volt anélkül is. Takaréklángon kezdtem főzni, szép lassan el is kezdett bugyogni. Majd rengeteg levet (vizet) eresztett, úszkáltak benne az összement narancssárga darabkák. És ami a legfurcsább volt: elvesztette a jellegzetes finom illatát. Úgy éreztem, mintha sörfőzdében lennénk, mintha valami gabonafélét főznék.
Sokáig, majdnem másfél óráig forraltam közepes lángon, de alig-alig akart párologni a leve. A gyümölcs viszont kezdett szétesni, pépessé válni. Kevergettem, majd botmixerrel pürésítettem az egészet. Még kb. háromnegyed óráig rotyogtattam, míg viszonylag sűrű állagú lett. Imi is gyanakodva szagolgatta, és néha azt mondta, hogy "hűha".
A szokásos módon fertőtlenített üvegekbe töltöttem a lekvárt, lezártam, 5 percre fejreállítottam az üvegeket, majd újságpapírba csomagolva három napig dunsztoltam a paplanok között. Amikor kihűlt, kibontottam az egyik üveget, hogy megkóstoljuk. Hát... Tudom, "hát"-tal nem kezdünk mondatot, de valahogy be kell vezetnem a nem túl hízelgő véleményemet: furcsa, nyúlós állagú, gabonaillatú, édeskés-meghatározhatatlan ízű lekvár lett belőle, ami engem nem igazán emlékeztet a sárgadinnyére. Imi megkóstolta és egy kanálnyi elég volt neki belőle. Azóta gondolkodunk rajta, hogy mihez fogjuk felhasználni.
Nem tudom, másnak mi a véleménye róla, kinek milyen tapasztalatai vannak. Csak azt tudom leírni, hogy Kriszti kolléganőmmel hétfő reggel egymásra néztünk és szinte egyszerre mondtuk, hogy sárgadinnye lekvárt többet nem... Behozott egy fél üvegnyit, hátha bent "elkopik", mert náluk sem nyerte el senki tetszését. A férje közölte, hogy "drágám, ez a sárgabarack lekvár szerintem megromlott", mire Kriszti felvilágosította, hogy nem barack, hanem dinnye és Dani nagy szemeket meresztett, mert nem jutott volna eszébe arról az ízről, hogy miből készült valójában.
Ezzel a bejegyzéssel senkinek nem szerettem volna elvenni a kedvét a sárgadinnye lekvár készítésétől. Lehet, hogy egyszerűen mi voltunk ilyen szerencsétlenek Krisztivel. Biztos van olyan ismerős a közeletekben, aki már csinált - vagy akár ti magatok - és jól sikerült, finom lett. Egyszer mindenkinek ki kell próbálni. Én csak a saját tapasztalatomat írtam le, mert úgy érzem, az az igazságos, ha néha olyan dolgokról is írok, ami kevésbé sikerül, vagy nem a várt eredményt kapom. Minden nem lehet jó, minden nem sikerülhet. Ez az amit a kezdet kezdetén megtanultam. Senki ne akarjon minden alkalommal tökéleteset alkotni. Néha kevésbé jókat is kell, hogy tudjuk értékelni azt, ami igazán finomra sikerül. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése